Flóra szép köszöntője után felkonferálta Mádayt, mire az egész tornaterem tapsolni kezdett. Igen, ez így szokás. Talán a mi társaságunk kissé elragadtatta magát, mert a szokásos tapson kívül fütty, lábdobogás, és "éljen, éljen" bekiabálás is érkezett, majd amikor az igazgatóhelyettes megállt a mikrofon előtt, Zsolti felpattant a sorból, és két karjával buzdítva a tömeget, rákezdett, hogy "Máday, Máday, Máday". Természetesen sokan kezdtek skandálni vele, és kisebb meccshangulat alakult ki.

- Jól van, na, elég lesz. Nagy Zsolt, nyugodj meg! - kérte Máday, és az egész tornaterem elröhögte magát.

 

Máday azzal zárta a beszédet, hogy ne feledjük, a Szent Johannába bármikor visszavárnak minket, ha úgy érezzük, egyszerűen csak jöjjünk el egy régi tanárunkhoz, mindig szívesen látják az elballagott diákokat.

- Máday néni! - állt fel Zsolti újra. - Én biztosan visszajövök majd! Szeretem magát! - tette a szívére a kezét. Máday sóhajtva bólintott.

- Nagy Zsolt! Én is bírlak - legyintett, majd fütty és tapsvihar közepette lesétált az emelvényről. Hát, ez nem volt mindennapi.

 

- Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! - vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. 

(...)

- Renivel mindig is remekül megértettem magam - mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. - Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben... - mondta. - És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? - kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. 

(...)

- Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina - sorolta, és kész. Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé.

(...)

- Máday igazgatóhelyettes asszony! - nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan "na, halljam, ne kímélj" pillantással várta, mi lesz ebből. - Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna Gimi - fejezte be, majd meghajolt.

 

Andris kinyitotta az ablakot, Robi pedig nekifutott, és egy határozott mozdulattal feldobta a plüsst, aztán bakancsát a levegőbe emelve , egyszerűen kirúgta az udvarra.

- Ott repül a kiskutya! - üvöltötte Andris.

- Ti nem vagytok normálisak - meredtem rájuk.

- Jaj! Szegény! Miért rúgtátok el? - háborodott fel Virág.

- Abban a korban volt, hogy már meg kellett tanulnia repülni - felelte Andris.

A fél osztályunk az ablakban állt, mire az udvaron a szülőktől és családtagoktól búcsúzó Máday felnézett a termünkre.

- 12/b! Ti dobtátok ki a plüsst? - ordította.

- Mi? - kérdezte Ricsi kihajolva az ablakon. - Mi nem. Az a-sok voltak! - üvöltötte.

- Nem is erre néz az ablakuk! - kiáltott fel ránk Máday.

- Ugye? Most nézze meg, milyen cseles társaság! - felelte Zsolti, aztán bejöttünk az ablakból, mielőtt még Máday válaszolhatott volna.

 

- Szervusz, Carlito - "köszöntötte" a nagypapám.

- Cortez - javítottam ki. Cortez és apu összenéztek, és szó nélkül, csupán szemkontaktussal beszélték meg a dolgokat, miközben anyu még megigazgatta a hajamat, és közölte, hogy mindenképpen szeretne fotót.

 

- Mit művelsz? - kerekedett el Kinga szeme.

- Jöttem a végzősök báljára. Ma van, nem? - kérdezett vissza Zsolti. 

- Igen, ma van! De mit keres itt Karcsi? - értetlenkedett tovább Kinga.

- Én őt hívtam.

- Zsolti - nevettem el magam. - A bálra fiúk lányokat szoktak meghívni... 

- Hé! Ez sehol nincs leírva...

- Mert ez íratlan szabály, és csak az igazán gyengeelméjűek nem értik - hadarta Kinga elképedve.

 

Ricsi lapja után az enyém következett: Rentai Renta. Mi van??? Összeráncolt szemöldökkel, "ilyen nincs" pillantással néztem fel.

- Nem hiszem el, hogy az enyém lett a nyomdahibás! - tátottam el a számat.

- Ki másé? - kérdezte Kinga lazán.

- Mi az a Renta? Hol az "á" betűm? - dühöngtem. Zsolti felém hajolva, a fogával lerántotta az alkoholos filce kupakját, és beleszúrt egy "á"-t a nevembe.

- Tess - vigyorgott.

- Köszi.

 

A következő pillanatban felcsendült a Pulp Disco 2000 című dala. Virág már meg is ragadta a kezem, és a tánctér felé húzott. Egy pillanatra megálltam, és visszanéztem Kingára.

- Nem jössz???

- Idiótán ugrálni egy csapat idióta között?

- Aha - nevettem el magam. Kinga egy "elnézést" modulattal elengedte Dave kezét, és felállt a gyönyörű ruhájában. 

- Dehogynem - adta meg magát, és felé nyújtott kezemet elfogadva (!!!), lesietett velünk a tánctérre.

 

Ballagási ajándékok 5/5* - oké, a többiek jogsitanfolyamot meg nyelvsulitanfolyamot, esetleg tabletet kaptak, én meg sok-sok virágot, anyuéktól egy gyönyörű fülbevalót karkötővel (nyakláncot nem, mert tudják, hogy a nyakamban lévőt nem cserélném le soha), a kanadai nagyiéktól mindenféle utalványt, amit Párizsban tudok majd beváltani (hasznos, Amazon!), a riasztóan közeli nagyiéktól meg Bee Gees-CD-ket. Utóbbin még mindig nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. :)

 

Végzősök bálja zenéi 5/5 - a Dj-k kitettek magukért, csupa olyan szám szólt, ami sokat jelent nekünk, vagy mert szeretjük, vagy mert szinte rólunk szól (és a világ minden búcsúzó diákjáról). Oké, James Blunt Goodbye My Lover című dala talán túlzás volt, a fél végzős csoport zokogott rajta, a másik, komolytalanabb fele pedig olyan tanároknak énekelte, mint Gondos vagy Máday. :) :) :)

 

Anyuék még nálam is izgatottabbnak tűntek, azt se tudták, hogy hirtelen mit mondjanak vagy mit tegyenek, hogy megfelelően buzdítsanak. Végül ez lett belőle:

- Biztosan minden rendben lesz, nincs ma fronthatás - simította meg a hajam anyu. Nos, ezt jó tudni.

Apu pedig egy szatyrot tett fel az asztalra, és elkezdte kirámolni a tartalmát. Snickersek, M&M's, Skittles, mini csokis croissant, sajtos chips, franciadrazsé... 

- Kell az energia, hogy fogjon az agyad - magyarázta. Hát, apud eléggé felkészült.

- Úúú, van Kinder is - emeltem fel a tojást, és kíváncsian megráztam, hátha így kiderül, mi rejlik benne. És nem mellesleg érettségizni készültem. :)

 

- Én is hoztam kabalát! - szólt közbe Zsolti, és a zakója bal oldalára mutatott, ahol egy kitűző díszelgett. Közelebb hajolva rájöttem, hogy Chuck Norris néz rám morcosan.

- Klassz - bólintottam elismerően.

- Chuck Norris minden tételre tudja a választ - mondta büszkén.

- És az lenne a legjobb, ha te is - sóhajtotta Kinga.

 

Dave fájdalmas arccal kinyomta az iPhone-ját, és megpróbálta letenni, de egy pár pillanatig úgy tűnt, hogy képtelen elengedni. Végül csak sikerült.

- Ez minden telefon, ami nálad van? - nézett rá az ofő.

- Ja, hogy a többit is? - biccentett Dave, és a másik zsebéből kiszedett egy... újabb iPhone-t.

Haller összeráncolt szemöldökkel nézte.

- Dave, hozz csak ide mindent, ami nálad van - fogalmazta meg újra a kérését, mert Dave esetében egészen más szabályok léptek életbe.

A tanári asztal egyik oldalán ott volt hét telefon (a hét diáké), Dave pedig elfoglalta a másik oldalt. Két iPhone, egy kis asztali kihangosító (?), egy iPad, töltők, csatlakozók, fülhallgatók, iPod nano watch, amit a karjáról szedett le, valami lépésszámláló, SD kártyák... Nemcsak Haller, de mi is döbbenten meredtünk rá.

- Van még valami? - érdeklődött Haller, és azt hiszem, ezt szarkazmusnak szánta, Dave azonban elgondolkodott, majd a helyéhez sietett, és felkapta az asztlán lévő MacBook-ot.

- Majdnem ott maradt - ismerte be.

- Valóban. Majdnem - vakargatta a homlokát Haller.

 

- Hogy sikerült? - kérdeztem.

- Engedj már, legalább egy liter jeges teát ittam - lökött félre. Hm. Ismerős szituáció.

Visszamentem a lányvécébe, és Kingát várva a mosdónak támaszkodtam, közben pedig megérkezett Virág is.

- Szaladj! - mutattam a fülkék felé.

- Miért? Én kijöttem vizsga közben - vonta meg a vállát. Ó. Időnként Virág a legokosabb köztünk. Fura, de igaz.

 

Kinga kilépett a fülkéből, és finoman félrelökött, amíg kezet mosott, közben pedig azt magyarázta, hogy biztos benne, hogy ő írta a legjobb magyarérettségit.

- Hát, szerintem az enyém sem lett rossz.

- Na, persze - veregette meg a vállam, és nem tudom, ezt azért tette-e, hogy ezzel a mozdulattal erősítse meg a mondandóját, vagy mert elfogyott a papír kéztörlő, és nem tudta mibe törölni a vizes kezét... :)

 

Gábor néma csendben, három órán át dolgozott, a vizsgája saját bevallása szerint jól sikerült, csakúgy, mint Dave-nek, aki mindent számológéppel számolt ki, és csak azt vezette le papíron, amit muszáj volt, egyébként a feladatokhoz szinte csak az eredményt írta oda. Ő ezt azzal magyarázta, hogy "zseni". Szerintem is. Továbbá Kinga kezd rossz hatással lenni rá. :D

 

Ezen a napon csak annyi volt a sztori, hogy Andris és Robi a vizsgán használható töriatlaszból próbálta kiokoskodni a választ, aminek a következménye az lett, hogy válasz helyett odarajzolták kicsiben a térképet, címereket stb. Khm. Nekik sok sikert a szóbelin. :)

 

- Ennyi? De hol vannak a... - érdeklődtem, felállva a kanapéról, mert kissé keveseltem az összerámolt holmikat. - ... a dolgaid?

- Milyen dolgaim? - kérdezte. - Ruhák - rúgta meg finoman az egyik dobozt. - És filmek, lejátszóval - mutatott a másik dobozra, végül a gitártokjára.

- Öhm - ráncoltam a szemöldököm. A fiúk nem túl nagy igényűek. - Semmi más?

- Reni, ezerszer költöztem már, tudom, hogy milyen kacatokra nincs szükség.

- Akkor szerinted én se hozzam el azokat a dolgokat, amiket nem igazán használok?

- Ha olyanokra gondolsz, mint az őszilevél-gyűjtemény, akkor ne - röhögött ki kedvesen.

- Hé! Azt anyuval gyűjtöttük a kertben. És olyan szépek! - védtem magam, mert hát lepréseltük az őszi színekben pompázó leveleket, és beragasztgattuk egy albumba... Na, jó, végül bekellett látnom, hogy igaza van.

 

Miközben Cortez gyakorlatias pakolását figyeltem, megérkezett Virág és Ricsi is. Utóbbi a szobába lépve azonnal megragadta a szőnyeget, és elkezdte felszedni.

- Pontosan mit csinálsz? - érdeklődött Cortez összeráncolt szemöldökkel.

- Kéne a szőnyeged Szombathelyre. Menne a kéglinkhez - felelte Ricsi halál természetes arckifejezéssel.

- Én költözöm, nem a házunkat adjuk el - mondta Cortez, mire Ricsi csalódottan leengedte a szőnyeget, ami hangos puffanással zuhant vissza a padlóra.

- Jó, de valamivel támogathatnád a csóró főiskolásokat, semmink nincs a lakásban - vihogott Ricsi, szemügyre véve a szoba tartalmát.

- Oké, válassz valamit - adta meg magát Cortez.

- Úúú! Vigyük a lámpát! - szemelte ki Virág az állólámpát.

- Én a kanapéra gondoltam - paskolta meg Ricsi az ülőgarnitúrát, de mivel Cortezzel furcsán meredtünk rá, hozzátette: - Neked úgyse kell már.

Végül sikerült rávennünk a két "begyűjtőt", hogy a saját cuccaikat vigyék le Szombathelyre, de azért lenyúlták Cortez gitárállványát, és Virág megkaparintott pár képregényt is.

 

- Csoki! Pontyot? - emelte meg Zsolti a tányérján lévő rántott halat, mire mindenki felröhögött.

- Hát. Én ennék pontyot - tűnődtem el, és úgy döntötte, Zsolti mellett foglalok helyet, mert mi, ketten úgyis mindig cserélgetjük a kajánkat.

 

- Kösz - nézett rá Zsolti. - Akkor annyit mondanék, így a végére, hogy...

- Nagy Zsolt! - szólt egy hang élesen, mi pedig Hallerrel együtt rémülten kaptuk oda a fejünket. Máday, megigazítva magán a stóláját, felénk lépkedett. Komolyan, annyira ledöbbentünk, hogy meg sem bírtunk szólalni, az igazgatóhelyettes pedig közben odaért hozzánk. - Semmit nem tanultál az elmúlt négy évben? A köszöntővel illik megvárni a társaság valamennyi tagját.

- Elnézést, Máday néni - vigyorgott Zsolti.

- Hogy kerül ez ide? - bökdöste Ricsi Dave vállát.

- Nem tudom, nekem Zsolti adta le a létszámot - felelte, a telefonja emlékeztetőjét böngészve.

- Azért valamit csak tanultam - töprengett Zsolti.

- Mi lenne az? - foglalt helyet Máday Haller mellet.

- Hogy a bankettre illik meghívni az osztályfőnökünket meg a tiszteletbeli osztályfőnökünket is.

- Valóban - enyhült meg Máday arca.

- Akkor megölelhetem? - tárta szét a karját ünnepélyesen.

- Felejtsd el - vágta rá az igazgatóhelyettes, belőlünk meg kitört a nevetés.

 

- És az milyen vicces volt, amikor Máday... - röhögött Robi, aztán eszébe jutott, hoy az ominózus személy is jelen van, így helyesbített - amikor Máday igazgatóhelyettes asszony ott állt a szobor mellett - improvizált, nem túl sikeresen, mert mindenki szakadt a röhögéstől.

- Miért érzem úgy, hogy eredetileg nem ez volt a történeted vége? - dünnyögte Máday vigyorogva.

- De, de, ezt akartam mondani - erősködött Robi.

 

- És életművész Pósa úr? - állapodott meg Máday tekintete Ricsin.

- Én rocktár leszek - jelentette ki.

- Fát nevelek! - kántáltuk egyszerre.

- Szóval lógsz egy évet - értette meg Máday Ricsi céljait.

- Dehogy! Az milyen csúnya dolog lenne már! - tette fel a kezét amolyan "én? Soha!" mozdulattal. Sírtunk a nevetéstől. Ricsi tervei között egyébként tényleg nem tudjuk, hogy mi szerepel. Szerintem semmi. De az nagyon. :)

 

Máday pedig sokat látott pedagógus, ezzel tökéletesen tisztában volt, úgyhogy hagyta a nagy szavakat, megköszönte, hogy meghívtuk és a vacsorát is, majd sorban végignézett rajtunk. Tizenkét szempár meredt rá, a szavára várva.

- 12/b! - sóhajtotta. - Egy élmény volt.

- Szintén - lóbálta a kezét Zsolti.

- Vigyázzatok magatokra, és ne hozzatok szégyent az iskolánkra. Ha tanácsolhatom, páran ne is említsétek, hogy hova jártatok - pillantott a rockerekre és Zsoltiékra.

 

- Hát, ez klassz volt - bólogatott Macu.

- Igen. Nyugodt vacsora, kellemes zene és csak mi. Ilyen egy igazi bankett - bólogatott Kinga elégedetten, aztán a következő pillanatban fintorogva nézett körbe. Ugyanis Karcsi, Kitti, Flóra és Kata felsétált a hajóra, a rockerek ráüvöltöttek a pincérre, hogy "hozzanak még SZESZT!", Macu pedig elment, hogy intézzen valami "normálisabb zenét".

 

Inkább Zsoltival gusztustalankodtam, mindenféle desszertet rendeltünk, és "egyszer élünk, miért ne?" alapon végigkóstoltuk az összeset. Ehhez a programunkhoz Jacques is csatlakozott, ő kritikusan figyelte a sütiket, most már szakmai szemmel nézve. :) 

 

Éppen Zsoltin szakadtam a nevetéstől, aki azt mesélte, hogy a szóbelin Barka tanárnőnek olyanokat válaszolt, hogy "ez egy roppant cseles kérdés", mire a tanárnő azt dünnyögte, hogy "ebben semmi csel nincs", Zsolti meg azt mondta, hogy "dehogynem, furfangos kis tétel ez...", és kábé így telt a töri szóbelije.

 

 Na jó elég lesz ebből – Pattant fel Kinga, és tökéletesen elrontva Macu nagy végzős pillanatát, egyszerűen szétrángatva őket. – Hogy hívnak? – meredt a lányra.

– Natasa! – felelte döbbenten. – A barátaimnak Nati.

– Nagyszerű – csapta össze a tenyerét Kinga. – Figyelem! Hahó! – kiáltotta felénk. – Mindenki, ez itt Natasa, a barátainak meg Nati! Memorizáljatok!

– Öcsém. A nagy mellű tizedikesnek van neve – ámult el Andris.

 

- Reni, szedd össze magad egy kicsit, és engedd el az ajtófélfát, mennünk kell! - nézett rám anyu, amikor éppen a "nem akarok Párizsba költözni, nem megyek sehova!!!" hisztimen volt a sor. Oké, ösztöndíj ide vagy oda, kissé infantilis vagyok.

- Itt a taxi - emelt meg apu két kézzel két bőröndöt, ami jó ötletnek tűnt, csak éppen lépni nem tudott az erőlködéstől, így végül köhintve lerakta az egyiket, és közölte, hogy "nem akar felvágni a taxis előtt". Persze, persze.

- Reni, indulnunk kell! - kérlelt anyu. Akkor éppen végigfeküdtem a kanapén, úgy, hogy a végéről lelógjon a fejem, így viszont fejjel lefelé láttam a világot.

 

Ha három lány/nő pakolászik szét egy új albérletben, annak egyértelműen az a végeredménye, hogy Corteznek maradt egy polc és egy fiók. A többit elfoglaltam.

- Nagyszerű. Azelőtt kitúrtam, hogy ideért volna - ültem le az ágyra sóhajtva. - Na, akkor újra.

 

- Érdekes - forgattam a láncomon lógó gyűrűmet. - Amikor a legutóbb itt voltam, gondolni sem mertem volna, hogy valaha veled leszek ugyanitt. - Cortez kíváncsian figyelt, mire folytattam. - Két éve volt - suttogtam. - És most ugyanitt vagyok, itt a láncom meg a bagett, meg te is... - mosolyogtam.

- Remélem, ez nem ugyanaz a bagett - rontotta el Cortez a nosztalgikus pillanatomat, mire nevetve megráztam a fejem, és megcsókoltam.

 

Négy éve valaki azt mondta nekem, hogy egy kamaszlány legjobb barátja a naplója, oda mindent leírhat, olyat is, amit esetleg nem mondana el. Az első sorok óta nyolc naplóm telt be, igyekeztem megörökíteni ennek a négy évnek minden feledhetetlen és néhány feledhető pillanatát is, amit akkor fontosnak éreztem, ma pedig talán már a sorok visszaolvasása nélkül nem is emlékeznék rá. Sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a teleírt oldalakkal, ki az, akivel szívesen megosztanám. Eszembe jutott Cortez, hogy talán elejétől a végéig át kéne néznie, hogy én hogyan éltem át a kapcsolatunkat, egészen a kezdetektől. De ezt elvetettem. Minek vájkáljunk a múltban, én tökéletesen megelégszem a jelennel. Gondoltam, hogy eljuttatom Virágnak vagy Kingának, de talán untatná őket, sok oldalon nem is érintettek. Virággal voltunk nagyon rosszban, azokat nyilván nem olvasná szívesen, Kingával meg eléggé döcögősen indult a barátságunk, talán maradjon az én titkom, hogy eleinte miket gondoltam róla. Sorba vettem még a számomra fontos embereket, de rájöttem, igazán egyikük sem tudná átélni velem együtt az elmúlt éveket. Csupán egyetlen személy van, akivel szeretném megosztani. Aki végig velem volt, és az oldalak átolvasása után talán sok olyan pillanatomat is megérti, amit akor, abban a szituációban nem tudott hova tenni. Aki mindezt elolvasva talán rájön, hogy szakkönyvek és külső segítség nélkül is tökéletesen csinált mindent. Számomra legalábbis tökéletes volt. Akinek a tanácsára ezt az egészet elkezdtem, és utólag már tudom, hogy megérte végigírni, mert egyszer biztosan visszaolvasom majd, és akkor talán tudok majd együtt sírni vagy éppen nevetni a múltammal, a múltamon. Éppen ezért holnap reggel az első dolgom lesz feladni a naplómat anyunak, ha pedig megkapta és van kedve, a régi szobámbam, az íróasztalom fiókjában megtalálja a többit is.

 

Jóvő héten becsöngetnek, a Szent Johannába mindenfelől diákok fognak érkezni. Az új kilencedikesek majd úgy csodálkoznak mindenen, ahogyan mi is tettük annak idején. Lehet, hogy lesz köztük egy morc emó, egy nagymenő, talán egy könyvmoly vagy egy deszkás srác. Talán belép az iskolába egy versenymániás, esetleg egy vicces fiú, aki minden órán eszik, vagy a világ legnagyobb kockái. Talán lesz, aki végig csendben van és alig lehet hallani, vagy lesz, aki első órán kihúzza a gyufát. Nem tudom, elképzelhető. Annyi azonban biztos, hogy reggel hét ötvenötkor Máday a Jeanne d'Arc-szobor mellett állva, a vonalzójával bökdös majd az érkező diákok felé, akik jobban járnak, ha inkább észrevétlenek maradnak, mert köztudott, hogy akire Máday egyszer rászól, annak nemcsak a nevét tudja. Arról mindent tud. :)

 

Utolsó oldal 5/5*** - és betelt. :(